Június 4-én iskolánkban is megemlékeztünk Nemzeti Összetartozás Napjáról. A nemzeti megemlékezés azt a feladatot rótta ránk, hogy megértsük és feldolgozzuk Trianon döntését.
94 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének részeként, Magyarország (mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama) és az antant (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) között a lényegében erre kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter írták alá a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon kastélyban a Trianoni békeszerződést.
Az aláírás egyik legnagyobb nemzeti katasztrófánkat idézte elő, amely azonban mind a mai napig kihat az egész magyarságra, amely mind a mai napig változatlanul kíséri végig a magyarság mindennapjait. Olyan szerződés ez, melyet nemzetünk azóta sem tudott kiheverni.
A szerződés következményeként a Magyar Királyság területének kétharmadát ezzel együtt lakosságának több mint felét elvesztette, korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Mindezek mellett azonban Magyarországot súlyos hadisarc megfizetésére is kötelezte. Gazdaságunk elvesztette ásványlelőhelyeit.
Ennél talán még súlyosabbak azok a következmények, hogy családokat szakítottak szét, városokat, falvakat vágtak ketté. Az elszakított területekkel meggyengült kapcsolat miatt elvesztettük kultúránk nagy darabját.
E békediktátum az I. világháborúba belesodort, nem is szuverén állam népét büntette kollektívan. De Magyarországot meg is köpdösték, amikor keresztre feszítették.
Trianon itt él velünk, itt él bennünk, mely mindannyiunk szíve mélyén gyökerező fájdalma az.
Babits Mihály így ír erről:
„Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, amely gyerekkorom óta belém idegződött… Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az első szerelmem… S amint elképzelem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata”.
(Babits Mihály: Keresztül-kasul az életemen.)